1. fejezet

Mint mindig, most is Thalia büszke csipogására ébredtem, amint a győnygybaglyom boldogan tolta bele az arcomba a legújabb döglött szerzeményét.
- Igen drágám, ügyes vagy - motyogtam megdörzsölve a szemem, és lelöktem magamról. Thalia sértődötten a székre szállt, és onnan bámult tovább.
Álmosan felálltam, és nyújtózkodtam egyet. A Foltozott Üst ágyait valamiért különösen kényelmesnek találom, de sosem tudtam normálisan kialudni magamat egy kis gyönybagolynak köszönhetően.
Miután elvégeztem a reggeli teendőimet, felvettem a fekete rövidnadrágomat a kedvenc sötétkék bő pulcsimmal és a sötétkék vans cipőmmel.
A fehér, kékes árnyalatú hajamat csak egy kontyba raktam. Amikor a tükörbe néztem, még mindig anyám másolata nézett vissza rám, csak befestett hajjal.
Sóhajtottam. Felhúztam az ujjamra a családi gyűrűt, amin egy V betű volt, rátekeredve kettő magyar mennydörgővel, majd gyorsan kihúztam a sötétbarna szemeimet feketével.
Thalia felé fordultam, és a fejemmel intettem, a bagoly készségesen a vállamra szállt, én pedig megsimogattam, majd elvittem a "fészke" felé, ami négy puha párnából állt. Thalia rögtön befészkelte magát, és végig éreztem magamon a tekintetét, ahogyan kiléptem az ajtón.
Persze, rögtön nekifutottam valakinek.
- Bocsánat, csak nem figyeltem... Harry? - néztem fel. A szemem elkerekedett a fiút látván. Sokat változott a nyáron, ahogyan én is, de megmondom őszintén, Harrynek ez igazán jót tett.
- Kathleen? - kérdezte legalább ugyanannyira csodálkozva. Elnevettem magam.
- Hívj csak Katnek. És, mi járatban erre? - mosolyogtam.
- Igazság szerint felfújtam a nagynéném, ezért Dursleyék kirúgtak egy pár hete - vakarta meg a fejét zavartan, mire megint csak nevettem.
- Biztos volt okod rá - vontam meg a vállamat. Időközben elindultunk lefelé a lépcsőn.
- És te? - kérdezte érdeklődve.
- Daniel üzleti úton van, a barátnője pedig vele ment - mondtam. Bár Harry nem nagyon tudott semmit a családi hátteremből, tudtam, hogy nem fog rákérdezni. - így Daniel megbeszélte a Weasleyékkel, hogy ők elvisznek holnap az állomásra.
- Én is velük megyek - mosolygott Harry. - Hallottad, hogy egyiptomba mentek nyaralni?
- Fred és George egy kész regényt küldött - vigyorogtam.
Harryvel ezután mindenfélékről beszélgettünk, próbáltuk jobban megismerni a másikat, mivel eddig nem nagyon beszélgettünk. Persze, néha köszöntünk egymásnak a suliban, és mellé álltam a Titkok kamrályának az ügyében, de igazából nem is ismertük egymást.
- Láttad az új seprűt? - kérdezte izgatottan. Felcsillant a szemem - oda voltam a seprűkért.
- Nem, mi a neve? Hogy néz ki? Milyen gyors? - ömlöttek belőlem a kérdések, mire a fiú csak egyszerűen kinevetett.
- Ha akarod, megmutatom. Tűzvillám - mondta, mire egy picit túlságosan lelkesen bólintottam.
Szóval, Harryvel kiléptünk az abszol útra, és beszélgetve elindultunk az utcán, hogy megcsodáljuk a seprűt, mikor hangokat hallottunk.
- Harry! HARRY!
Harry megfordult, és elmososlyodott. Észrevettem, hogy a két barátja, Ron és Hermione ott ült a Fagylaltozó teraszán, és vadul integettek. Harry rám nézett, mire én is elvigyorodtam.
- Menj csak, nekem még úgy is be kell vásárolnom, de mond meg Hermionénak és Ronnak, hogy üdvözlöm őket - mondtam.
- Rendben. Akkor később találkozunk! - intett, és a fagylaltozó felé futott.

Igazából elég hamar bevásároltam, és útközben összefutottam Mrs Weasleyvel is.
- Te vagy Kathleen, ugye? Fred és George sokat meséltek rólad, drágám. Daniel igazán kedves fiú, jó barátja volt Billnek... - mondta, mikor a könyvesboltban találkoztunk. Nagyon kedves asszony volt, szinte olyan, mint az anyukám, amitöl összeszorult a torkom.
Amint kiléptünk az ajtón, hirtelen kettő test nehezedett rám, amitől elestem.
- Kat! - kiáltották a Weasley ikrek izgatottan. Mindhárman elkezdtünk nevetni, figyelmen kívül hagyva a körülöttünk lévő embereket, akik megbámultak minket.
- Fred! George! Milyen udvariatlanak vagytok! Segítsétek fel szegény Kathleent! - pirított az ikrekre Mrs Weasley. Nagy nehezen mindenki feltápászkodott. Mivel úgy éreztem ez nem ér, Fred hátára ugrottam, aki meglepetten felkiáltott.
- Gyihá, hő paripám! - kiáltottam teljes átéléssel, mire Fred segítségkérően nézett Georgera, aki persze csak kinevetett minket.
Így történt az, hogy Frednek végig kellett cipelnie az egész Abszol úton, amíg George a cuccaimat cipelte. Miután mind a ketten megszokták a helyzetet, egymás szavába meséltünk a nyarunkról, hogy hol jártunk, vagy mit csináltunk. Az ikrek odavannak Danielért, aki néha feltűnik Billel az oldalán náluk. Bár az egész Weasley családból csak Bill és az ikrek tudják, hogy Daniel Astriddal nevel engem 17 éves kora óta, mivel Daniel és én próbáljuk elkerülni a sajnálkozó tekinteteket, és nem beszélni a dolgainkról másoknak. Csak a legközelebbi barátainknak mondtuk el.
Ginnyvel is váltottam egy pár szót, akivel tavaly egy picit közelebb kerültem. Még mindig nem léptem túl azon, hogy nem tudtam segíteni rajta, hogy nem vettem észre a jeleket. Leginkább azért kerültünk közel, mivel tudtam, milyen érzés, amikor valaki túlterhelt, és valami nem stimmel. Próbáltam a lehető legtöbbet segíteni, és az év végén, az egész zűrzavar után odaadtam neki a nagy becsben tartott nyakláncomat. Először értetlenül nézett rám, mire megmutattam neki a karcolásokat rajta, és a kicsi feliratot, ahol a "remény" volt rákarcolva. Elmeséltem neki, hogy amikor én voltam rosszabb állapotban, ahányszor úgy éreztem, nincs több remény, belearcoltam egyet, megmutatva, hogy soha nem fogom feladni. Ginny könnyes szemekkel fogadta el az ajándékomat, és még most is viselte a smaragdkövet.
Percynek csak biccentettem. Nem nagyon beszélgettünk, mert Ginnyn, az ikreken és Billen kívül nem beszélegettem a többiekkel. Freddel és Georgeal ki szoktuk figurázni a fiút.
Nevetve léptünk be a Foltozott Üstbe. Amint Ginny meglátta Harryt, elpirult, ám Percy ünnepélyesen kezet nyújtott a fiúnak. Megforgattam a szemem.
- Harry, örülök, hogy látlak.
- Szia, Percy - mondta visszafolytott nevetéssel Harry.
- Remélem jól vagy - biccentett komolyan a fiú, miközben megrázta Harry kezét.
- Igen, köszönöm...
- Harry! - Fred ledobott engem magáról, mire leestem a földre. - Kimondhatatlan gyönyör viszontlátni téged, kedves barátom...
- El vagyok bűvölve! - bólogatott Geogre, majd arrébb taszította Fredet, és megragadta Harry kezét. - Őszinte hódolatom, öreg cimbora!
- Félre, uraim! - löktem félre az ikreket, majd én is megráztam Harry kezét. - Olyan régen találkoztunk, kollega, megtiszteltetést önt újra látni - néztem fel rá vigyorogva. Harry nem bírta tovább magát, és felnevetett.
- Elég lesz, fiúk! - kiáltott Mrs Weasley a mögöttem bohóckodó fiúknak. Fred rámeredt az anyjára, majd egy nagy lendülettel megragadta a kezét.
- Anya! Szóhoz se jutok az örömtől! - kiáltotta vidáman.
- Azt mondtam, elég legyen! - tette le Mrs Weasley a dolgait az egyik székre. Ekkor jöttem rá, hogy még nem engedtem el Harry kezét, ezért gyorsan elhúztam a kezem, és zavartan az ikrek felé fordultam, akik mindentudóan vigyorogtak. Megforgattam a szemem.
- Szervusz, Harry drágám. Biztosan hallottad már a nagy hírt - mutatott Percy nagy szürke jelvényére. - Ő már a második iskolaelső az iskolában!
- És az utolsó - motyogta Fred, mire tarkón ütöttem.
- Ezzel én is tisztában vagyok. Belőletek még prefektus se lett - komorodott el Mrs Weasley.
- Minek lennénk prefektusok? Meg is halnánk az unalomtól! - máltatlankodott Geogre.
Ginny és én is felkuncogtunk.
- Jobb példát is mutathatnál a hugodnak - panaszkodott az anyjuk.
- Szerencsére van más, aki példát mutasson Ginnynek - mondta Percy gőgösen. - Felmegyek, átöltözöm vacsorához.
Szinte már fájdalmasan néztem Fredre, aki legalább ugyanannyira fájdalmasan nézett vissza rám.
- Képzeld, megpróbáltuk bezárni egy piramisba - fordult George Harryhez. -, de anya közbelépett.

A nap hátralévő részét az ikrekkel töltöttem. Odaköszöntem Hermionénak is, aki egyre szebb lett, és Ronnak is, aki viszont egyre szeplősebb. Mindenesetre Fred és George beszökött a szobámba, és egészen vacsoráig nem tudtam kizavarni őket onnan. Leginkább azzal szórakoztak, hogy egy szék mögül bökdösték a képeimet, és a gördeszkámat próbálták használni, sikertelenül.
Este aztán, az utolsó nap tiszteletére egy nagy, ünnepi vacsorát rendezett meg Mrs Weasley. Egy külön szobában ettünk, és engem is meghívtak. Mosolyogva ültem Fred és George közé.
- Mivel megyünk holnap a pályadvarra, apa? - kérdezte Fred, mikor már a csokipudingot ettük.
- A minisztérium kocsikat küld értünk.
Mindenki felkapta a fejét. Értetlenül bámultam a csokipudingomba. Nem értettem pontosan, miért kellett külön kocsi ahhoz hogy az állomásra menjünk.
Fred és George elsütött valamilyen viccet, de nem nagyon tudtam koncentrálni. Mr Weasley mondott valamilyen okot, hogy nincsen már saját kocsijuk, de kétlem, hogy ez lenne az igazi ok.
A vacsora maradék részében elbambultam, és nem figyeltem. Miutén mindenki felment a saját szobályába, jöttem rá, hogy lent hagytam a gyűrűmet, amit mindig leveszek, és a kezemben babrálom, ha gondolkozok. Bosszúsan indultam vissza, amikor összefutottam Harryvel. Már épp megszólaltam volna, amikor a szája elé tette a mutatóujját. Közelebb mentem, és már én is hallottam a hangokat.
- Dumbledore nem kedveli az azkabani őröket... - hallottam Mr Weasley hangját. - Ami azt illeti, én sem igazán... De ha egy olyan varázslóról van szó, mint Black, kénytelenek vagyunk azokkal is összefogni, akiket egyébként messze elkerülnénk.
- Ha megmentik Harryt...
- Akkor többet egy rossz szavam se lesz róluk. - sóhajtott Mr Weasley.
- Ne felejtkezz el Kathleentől sem. Black rá is veszélyes - suttogta Mrs Weasley, mire elkerekedett a szemem.
-Későre jár Molly, menjünk lefeküdni... - mondta Mr Weasley fáradtan. Harry megragadta a kezem, és lábujhegyen lerángatott a bárba. Befogtam a saját számat, amíg a szülők felmentek a lépcsőn.
Amint becsukódott az ajtó, tányérméretű szemekkel bámultam Harryre.
Harry nyugodtnak tűnt, bár egy picit töprengőnek.
- Sirius Black? - kérdeztem halkan. Harry rám pillantott, egy pillanatra meglágyult a tekintete. Én azonban megráztam a fejem. Emlékszem ahogyan anya mindig vallotta, hogy Sirius black ártatlan. Még az utolsó napjaiban is ezt bizonygatta a doktorainak, akik azt gondolták, anya őrült lett. De én láttam a szemében a kétségbeesettséget, mintha tehetetlen lenne.
Lehunytam a szemem.
- Minden rendben? - kérdezte Harry. Nyilván azt gondolta, félek, de teljesen más miatt voltam feszült.
- Persze - mosolyogtam rá, de a hangom magasabb volt a normálisnál. - Mit kerestél te lent ilyenkor? - kérdeztem inkább.
- Ron lent hagyta a patkány szirupját - mondta. - És te?
- Lent hagytam a gyűrűmet.
Ígyhát keresőhadjáratba kezdtünk. Harry hamar megtalálta a patkányszirupot, és én pedig megtaláltam a helyemen a gyűrűmet is, és együtt indultunk el visszafele.