3. fejezet

Amilyen hamar csak tudtam, kirohantam a fülkéből, és leszálltam a vonatról. Lisa keresésére indultam, akit meg is találtam a tömeg túloldalán, vadul integetve.
- Hol voltál? Ugye jól vagy? - kérdezte. Eléggé sápadtak tűnt Anthonyval együtt. - Hozzánk bejött egy dementor, de szerencsére elment... Borzalmas volt - rázkódott meg. A vörös haja belerepült a szemüvegébe, ahogyan ott állt az emberek között. Anthony aggódva nézett rá.
- Adtam egy kis csokit neki, tényleg nem volt jól... - mondta feszülten. - És veled mi volt? - nézett rám.
- Sokkot kaptam - motyogtam. Anthony és Lisa szeme elkerekedett, mire csak legyintettem. - Csak a múltam jött vissza... - haraptam az alsó ajkamba. Lisa megölelt, és én pedig a vállába fúrtam a fejem. Hirtelen olyan sebezhetőnek éreztem magam. És tudtam, hogy nem tudom megvédeni magam.
- Minden rendben lesz - simogatta meg a hátam Anthony. Bólintottam, és nagy nehezen tovább sétáltunk.
Beszáltunk az egyik kocsiba. Soha nem mondtam meg Lisáéknak, de én láttam azokat a lényeket, amik a kocsikat húzták. Nem akartam az orrukra kötni, hogy esetleg őrült vagyok.
Az olvadt csoki még mindig a kezemben volt, ezért gyorsan megettem - meglepődve éreztem, hogy melegség járt át, és már is jobban éreztem magamat.
Lisa és Anthony aggódó pillantásokat küldözgettek felém, ahogyan hátradőltem, és behunytam a szemem. Szinte éreztem, amikor a dementorok mellett mentünk el, és még erősebben markoltam az ülést, amíg át nem értünk a kapun.
- Miért vannak itt a dementorok? - suttogtam halkan.
- Sirius Black miatt őrzik a sulit - válaszolt Lisa készségesen.
- Ha Black egyszer már átjutott rajtuk, nem lesz nehéz mégegyszer - morogtam bosszúsan. Lassan kinyitottam a szemem, és még éppen elcsíptem Anthony szemforgatását. - Te csak ne forgasd itt nekem a szemed! - mutattam rá vádlón. Innentől kezdve a hangulat visszazökkent a normálisba.
Mikor végre odaértünk, kiszálltunk a fiákerekből, és elindultunk a tömeggel. Mindenki betódult a Roxfort óriási előcsarnokába, ám egz hangar megtorpantam.
- Potter! Granger! Venta! Jöjjenek ide! - meghökkenten fordultam meg a házvezetőtanárom hangjára. Bizonytalanul a barátaimra pillantottak, akik megvonták a vállukat, így McGalagony professzorhoz sétáltam, ahol Harry, Hermione, és Ron álldogált. - Nem kell megszeppeniük, csak beszélni akarok magukkal - szólt a tanárnő. - Maga menjen tovább, Weasley.
Ron elvörösödve elsétált, és végig kísérte a tekintetével, ahogyan felmentünk a márványlépcsőn, és bekanyarodtunk az egyik folyosón.
McGalagony dolgozószobálya nem volt valami tágas, de személy szerint kényelmesnek tűnt. Mind a négyen leültünk, mi az iróasztal elé, a professzor pedig az íróasztal mögé.
- Lupin előre küldött egy baglyot a hírrel, miszerint magug rosszul lettek, Potter - nézett a tanár a fiúra -, és Venta.
Mielőtt megszólalhattunk volna, az ajtón belépett az iskola javasasszonya, Madam Pomfrey. Éreztem, hogy fülig vörösödtem, és Harry sem volt másképp.
- Már teljesen rendbe jöttem - bizonygatta a fiú. - Nincs szükségem semmire...
- Nekem sem - vágtam rá gyorsan. - Olyan egészséges vagyok, mint a makk.
De Madam Pomfreynak hiába beszéltünk.
- Á, szóval ti vagytok a betegek - lpett oda hozzánk. Lehajolt, hogy jobban megvizsgáljon minket.
- Gondolom már megint valamilyen veszélyes kalandba keveredtetek.
- Találkoztak egy dementorral, Poppy - mondta McGalagony.
- Dementorokat küldeni egy iskola köré... - motyogta a javasasszony, miközben hátrasimította Harry haját, majd az enyémet is. - Nem ő az első, aki elájul tőlük - biccentett Harry felé -, vagy valamilyen rohamot kapott - nézett rám. - Tessék, még mindig hideg a homlokuk. Borzalmas egy társaság, és aki amúgy is egy érzékeny, gyenge alkat...
- Nem vagyok gyenge! - kiáltottunk egyszerre Harryvel haragosan.
- Hát persze, hogy nem vagy - mondta szórakozottan Madam Pomfrey.
- Mire van szükségük? - kérdezte McGalagony. - Feküdniük kell? Töltsenek egy északát a gyengélkedőn?
- Teljesen jól vagyok!
- Mi vagyok én, halálos beteg?! - csattantunk fel - megint - egyszerre a fiúval.
- Nos, ha mast nem is, egy kis csokoládét midenképpen ennie kell - jelentette ki Madam Pomfrey, teljesen figyelmen kívül hagyva minket.
-Csokoládét már kaptunk . jelentette ki Harry. - Mindannyan kaptunk Lupin professzortól - mondta összehúzott szemmel.
- Valóban? - nézett a javasasszony a fiúra. - Úgy tűnik, végre van egy Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk, aki ért is valamihez.
- Biztos, hogy minden rendben, Potter? - kérdezte McGalagony élesen.
- Igen.
- Helyes. Akkor legyen szíves kifáradni Venta kisasszonnyal és várjon odakint, amíg váltok pár szót Granger kisasszonnyal az órarendjéről - intett. - Azután együtt lemegyünk a nagyterembe.
Harryvel követtem a javasasszonyt a folyosóra, aki elsietett a gyengélkedőbe. Összefontam a karom, és mérgelődve néztem magam elé, mellettem Harry ugyanígy. De amikor ránéztem, rájöttem, milyen nevetségesen nézünk ki, és kuncogni kezdtem. Harry értetlenül felnézett, majd megértve a helyzetet ő is nevetni kezdett. Így érkezett meg hozzánk Hermione, aki láthatóan roppant örült valaminek, így nem is vette észre a hangulatváltozásunkat, és McGalagony. Együtt elindultunk lefele.
A nagyterembe belépve Harry és Hermione leült Ron mellé, én pedig az ikrekhez ültem. Intettem egyet Lisának és Anthonynak, akik a Hollóhát asztalánál ültek. Néha oda szoktam ülni hozzájuk, de az ünnepi vacsoráknál inkább a Griffendél asztalánál maradok.
Dumbledore professzor elmondta a szokásos szövegét, és megmagyarázta a dementorokat, majd bemutatott két új tanárt - Lupin professzort, akit cask néhányan tapsoltak meg, és Hagridot, aki a Legendás Lények Gondozását fogja tanítani. Bár nem ismertem annyira az óriást, tudtam, hogy imádja az állatokat, ahogyan én is, szóval reméltem, jóban leszünk.
A vacsorát a szokásos viccelődéssel töltöttem az ikrekkel, és újabb csínyeket terveztünk. Mivel én voltam a jó bájitalos a csapatunkban, én csináltam a szereket, amiket használtak. Persze ezt sokszor megbántam, mivel mindig úgy végződött az egész, hogy a két évvel későbbi tankönyvel a kezemben ültem Myrtil mosdójában, és a szabadidőmet feláldozva készítettem a bájitalokat.
Vacsora után annyira fáradt voltam, hogy mikor Fredre támaszkodtam, hogy feláljak, rajta is maradtam. Alapvetően is mindig fáradt voltam az első napon, de a dementori kalandom után végképp kimerültem.
Fred átadott Georgenak, miszerint most őneki kell engem cipelnie, mivel tegnap Fred volt a soros, így George hét emeletet vitt a hátán. Útközben elhaladtunk Harryék mellett, és vidáman odaintettem nekik, mire mindhárman felnevettek.
A klubbhelyiségben aztán George ledobott a kanapéra, és morgolódva elment, én pedig minden akaraterőmet beleadva feltápászkodtam, és feltámolyogtam a lányok hálószobájába, és ruhástul befeküdtem az ágyamba. Mosolyogva hunytam le a szemem, arra gondolva, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a Roxfortba járok.


Másnap reggel késésben voltam, így miután felkapkodtam a Roxforti egyenruhám, és megfésültem a hajam, a táskámat megragadva rohantam le a klubbhelyiségből. Az órámra nézve láttam, hogy reggelizni már nem maradt időm, úgyhogy a nagyteremben csak egy pillanatra álltam meg az ikreknél, hogy felkapjam az órarendemet. Persze, amilyen szerencsés vagyok, az első órám jóslálstan volt az északi toronyban. Egész idő alatt futottam, de még így is utolsónak másztam fel a létrán. Harry pont előttem volt, így megböktem a vállát.
- Hé, mi a franc van? - kérdeztem. A fiú megvonta a vállát, mire bosszúsan kifújtam a levegőt. Ebben a pillanatban egy mély hang búgott fel.
- Isten hozott benneteket. Örülök, hogy végre a jelenben is megismerkedhetünk.
Trelawney professzor végre kilépett a homályból. nem bírtam visszatartani a nevetésem, ahogy ránéztem. Már a szövege nevetséges volt, hát még a kinézete... Leginkább egy rovarra emlékeztetett az óriási szemüvegével. A testén mindenféle kendők voltak, befedve a teste nagyrészét.
- Üljetek le, gyermekeim, üljetek le.
Bizonytalanul elindultam az egyik karosszék felé. Harryék nem sokkal előttem ültek le egy pár puffra. Levettem a cipőm, és kényelmesen törökülésbe ültem.
Trelawney professzor elkezdett beszélni a jóslástanról, de nem nagyon figyeltem. A sok füst és homály elkábított, és nem is nagyon érdekelt az egész. Annyit azért felfogtam, hogy teáscsészékből fogunk olvasni.
- Hé, Dean! Te velem vagy! Bocs Seamus - vigyorogtam mindkét fiúra. Dean nevetve felém jött két csészével. Izgatottan felé fordultam, figyelmen kívül hagyva a két teáscsészét, és előkapartam a táskám mélyéről a rajzaimat. Óvatosan körülnéztem, hogy senki se figyeljen, és megmutattam Deannak.
- Ezeket a te tanácsaiddal rajzoltam - mondtam elpirulva, amíg a fiú végignézte a portréimat. Büszkén érintette meg a papírdarabokat, és felnézett rám.
- Nem értem, miért nem mutatod meg senkinek sem a tehetségedet - rázta meg a fejét. Elkomorodtam.
- Nem szeretek róla beszélni. Csak is miattad rajzolok még mindig - nyújtottam ki a nyelvem. Megragadtam a füzetet, és visszaraktam a táskámba.
Mindketten gyorsan megittuk a teát, majd hunyorogva néztük a maszatot a teáscsésze alján.
- Te kezdesz - nyújtottam Dean felé a csészém, de még mielőtt a fiú elvehette volna, Trelawney professzor kikapta a kezemből a csészét. Művészien nézett benne, mintha profi lenne.
- Felvágós - motyogtam.
- Lángcsóva - jelentette ki azonnal. Mindenki felénk fordult, én pedig csontfehérré változtam. Harry összehúzott szemmel nézett ránk.
- Nem vagy jóban a tűzzel, drágám. Holló... A halállal közeli kapcsolatban voltál. Szív... Feltétlenül szereted az ismerőseid, és nemsokára reménytelen szerelembe esel - sorolta. - És... Egy maszk.
Maszk? - kérdezte Dean értetlenül. Megráztam a fejem, de hiába.
- Elrejted az érzéseidet, drágám - rázta meg a fejét a tanárnő drámaian. Mégjobban lesápadtam, de erőt vettem magamon, és gúnyosan megszólaltam.
- Persze, ennyi erővel Dean Thomas pedig rózsaszínű csillámegyszarvúvá fog változni - bólogattam. Mindenkiből kitört a nevetés, de Harryre és Hermionéra pillantva láttam, hogy nem döltek be a figyelemelterelésemnek.
- Biztos vagy benne? Nekem tényleg úgy tűnik a csésze alapján, hogy valaki meghalt a közeledben... És a holló alakjából figyelve valahogyan benne vagy a dologban... - hirtelen mindenki elhallgatott, ahogy hirtelen felpattantam.
- Maga azzal, gyanúsít, hogy megöltem valakit?! - a hangom felugrott egy pár oktávval.
- Vagy megfogsz valakit - jelentette ki nyugodtan. Szinte mindenki elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Maga egy szélhámos - mondtam a szemébe hidegen. A tanárnő levegő után kapkodott. Felkaptam a táskám, és elindultam a létra felé.
- Na de hova mész?! - kiáltott utánam.
- El onnan, ahol gyilkosnak tartanak - vágtam oda, és leugrottam a teremből.

2. fejezet

Másnap reggel Tom ébresztett fel Thalia helyett. A bagoly ugyanis most nem volt képes felkelteni - a kalitkájában eszegette a vacsorályát, nem törődve a gyilkos pillantásaimmal.
Ma a bő sötétkék piros kockás textil ingemet vettem fel a világoskék farmeremmel, és megint kontyba fogtam a hajamat. Sietve próbáltam összerakni a cuccaimat, majd a bőröndömmel és a baglyommal a kezemben léptem ki az ajtón. Az órámra nézve jöttem rá, hogy lekéstem a reggelit. Szinte lerepültem a lépcsőn, ahol Mrs Weasley köszöntött, és azt mondta, hogy tegyem le a cuccaimat a többihez. Kisvártatva Mr Weasley jelent meg az ajtóban.
- Itt vannak a kocsik - jelentette. - Harry, Kathleen, gyertek ki.
Harryre néztem. Volt egy olyan érzésem, hogy az ok, amiért mi ketten megyünk ki először, az Sirius Black.
Mr Weasley elkísért minket a kocsikhoz. Először, Harry, majd én szálltunk be a sötétzöld autókba, ahova nem sokára Ron, Hermione, és nagy sajnálatomra, Percy ült be.
Megmondom őszintén, az ikrekkel szívesebben ültem volna, mert velük viccesebb lenne az utazás. Ugyanis az autóút néma csendben zajlott, így megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor végre kiszálltunk.
A vagányokhoz vezető úton Mr Weasley megragadta a karom, és végig szorosan mellettem, és Harry mellett ment. Mikor elértük a síneket, végignézett a családján.
- Mivel ilyen sokan vagyunk, kettesével vagy hármasával megyünk be. Harry, Kathleen, és én kezdjük a sort.
Miután végre bent voltunk, már elindultam volna, mikor Mr Weasley megint megragadott. Mikor mindenki átért a korláton, az egész csapat elindult a mozdony felé. Gyorsan felszálltunk, és elhelyeztük a poggyászainkat a csomagtartón, majd leszálltunk, hogy elbúcsúzzunk a Weasley szülőktől.
Mrs Weasley mindenkinek adott egy puszit, ám Harry és én még egy plusz ölelést is kapott. Meglepődtem, de szívesen fogadtam - szégyeltem bevallani, de anyát képzeltem a helyére egy pillanatra.
- Harry, Kathleen - hallottam Mr Weasley hangját. - gyertek egy percre - intett a közeli oszlop felé. Észrevétlenül utána mentünk, amíg Mrs Weasley kiosztogatta a szendvicseket.
- El kell mondanom nektek valamit, még mielőtt elindultok - mondta Mr Weasley fojtott hangon. Mielőtt megszólalhattam volna, Harry már beszélt is.
- Semmit sem kell mondania - mondta. - Már mindent tudunk.
- Hogyhogy...?! Honnan...?!
- Hát... szóval, tegnap este véletlenül hallottuk a beszélgetésüket  Mrs Weasleyjel. Nem akartunk hallgatózni, bocsánat...
- Nem éppen így akartam a tudomásotokra hozni a dolgot - csóválta meg a fejét a férfi.
- Szerintem jó volt ez így. Maga is betartotta, amit Caramellnek ígért, mi is megtudtuk, amit kellett.
- Biztos halálra rémültetek...
- Én nem - jelentette ki Harry gyorsan. Mr Weasley hitetlenkedve nézett rá. - Tényleg nem. Nem akarok hősködni, de úgy gondolom, Sirius Black sem lehet veszélyesebb, mint Voldemort.
Mr Weasley összerezzent.
- Harry, tudom, hogy téged kemény fából faragtak, mint Caramel gondolja, és persze örülök is, hogy nem félsz, de...
- Arthur! - kiáltott Mrs Weasley. - Mit csinálsz, Arthur? Mindjárt indul a vonat!
- Mindjárt megyünk, Molly! - kiáltott vissza Mr Weasley. - És te? - fordult felém .
- Én nem félek - mondtam. Mr Weasley rám is ugyanúgy nézett, mint Harryre. - Nézze, nem tudok sokat Blackről, és nem tudom, hogy mit tett pontosan, de van egy olyan érzésem, hogy itt valami nem stimmel.
Mr Weasley megrázta a fejét.
- Harry... Kat, ígérjétek meg nekem...
-, hogy jó gyerek leszek, és szépen a kastélyban maradok? - motyogta Harry halkan.
- Nem egészen - mondta Mr Weasley komoran. - Gyerekek, ígérjétek meg, hogynem keresitek Blacket.
- Tessék? - nyögtük ki egyszerre Harryvel. Éles sípszó hangzott fel, és a peronőrők becsapkodták az ajtókat.
- Ígérd meg, Harry, hogy bármi történik...
- Miért keresnék valakit, akiről tudom, hogy meg akar ölni? - értetlenkedett Harry.
- Esküdjetek meg, hogy bármit hallotok...
- Siess, Arthur!
Harryvel egymásrsa néztünk, majd a kocsink ajtajához rohantunk. Ron kinyitotta, majd Harry felugrott, és a kezét nzújtotta felém. Én is felszálltam, majd Ronékkal együtt kihajoltam, hogy integessek a Weasley szülőknek.
- Beszélnem kell veletek - fordult a két barátjához Harry.
- Sipirc innen, Ginny! - szólt a kishugára Ron.
- Kösz, nagyon kedves vagy! - csattant fel a lány, és elindult a folyosón.. Már én is mentem utána, mikor Harry a vállamra tette a kezét. Akaratlanul is megtorpantam, majd kérdőn néztem rá.
- Azt hiszem, neked is részt kéne venned ebben a beszélgetésben - nézett rám komolyan. Összehúztam a szemem, de bólintottam.
- Elindultunk egy kupét keresni, ahol zavartalanul tudunk beszélgetni, de az összes fluke tele volt, kivétel a legutolsó, ahol egy férfi ült, aki egyértelműen aludt.
Végül oda ültünk be - a férfi kimerültnek, betegnek, és sápadtnak tűnt -, és ha jól tudom, a büfésnénin és a mozdonyvezetőn kívül nem volt eddig más felnőtt a mozdonyon.
- Szerintetek ki lehet ez? - suttogta Ron.
- R. J. Lupin professzor - vágtam rá Hermionéval egyszerre.
- Honnan tudod?
- Rá van írva a csomagjára - meredt Hermione Ronra.
- Vajon mit tanít?
- Nem nehéz kitalálni. Csak a sötét varázslatok kivédése jöhet szóba.
- Remélem érti a dolgát - mondta Ron. - Így ránézésre úgy tunic, hogy egy sötétebb pillantásra beadja a kulcsot - fintorgott.
- Ki tudja, lehet, hogy azért néz így, ki, mert sok dolgot megért - néztem szúrós szemmel a szeplős fiúra.
- Na mindegy, szóval mit akartál mondani nekünk, Harry?
Harry és én részletesen elmondtuk, mit mondott Mr Weasley. Ezután a reakció várható volt. Ron kővé dermedt, míg Hermione falfehéren szorította a kezét a szájához. Bár nem akartam bevallani, de meghatott az aggodalmuk Harry felé, mivel én igazából senkivel nem voltam ennyire jóban, egyedül Lisával és Anthonyval.. Cedric és az ikrek idősebbek voltak nálam, így velük nem tudtam ugyanúgy beszélgetni.
Csendben meredtem a földre, és elgondolkozva néztem a három jóbarátot, ahogyan kiveszik a gyanuszkópot a ládából, és legközelebb akkor kaptam fel a fejem, amikor a Roxmortsról kezdtek el beszélgetni.
- Én nem mehetek le. Dursleyék nem írták alá, és Caramelltől sem kaptam engedélyt - mondta keserűen Harry.
- Én sem kaptam engedélyt Danieltől. Most már tudom, miért - fintorodtam el. - Na mindegy, én visszamegyek a saját kupémba, rendben? - mosolyodtam el. Harry visszamosolygott, Ron még mindig a Roxmortsi papírokon morgolódott, Hermione azonban felállt, és szorosan megölelt. Meglepődve öleltem vissza.
- Te is vigyázz magadra, rendben? Sirius Black nem egy szokványos bűnöző - mondta aggódva. Meghatódva elmosolyodtam.
- Rendben, Hermione.


Miután megtaláltam azt a kupét, ahol Lisa, és Anthony ült, mosolyogva nyitottam be.
- Kat!! - ugrott rám a legjobb barátnőm, én pedig nevetve öleltem vissza. Egy csomó kérdéssel bombázott le, és miután Anthonynak is köszöntem, kezdetét vette a nagy mesélés.
A vonatút maradék részét viccelődéssel töltöttük. Azonban mikor a kezemhez nyúltam, észrevettem, hogy az a fránya gyűrű megint eltűnt. Valószínüleg Harryéknél hagytam, így visszaindultam hozzájuk. Ám az utam felénél a vonat lelassult, és kikapcsolódtak a fények. Megmondom őszintén, félelmetes volt. Gyorsabban sétáltam, és végre elértem a legutolsó kupéhoz. Éreztem, hogy valami jön mögöttem, így gyorsan bevetettem magam a kupéba.
- Ki az? - hallottam egy rekedt hangot. Én azonban nem válaszoltam, hanem a halvány fényben rémülten Harry arcára néztem.
- Valamik vannak a folyosón...
Ebben a pillanatban kinyílt a kupéajtó, és megpillantottam életem egyik legijesztőbb arcát. Illetve a csukját, ami alatt az arc lehetett. A keze helyett egy zölden fénylő cafatos csontvázkéz lógott ki. Mintha vizihulla lenne...
Aztán hosszú, elnyújtott hörgést hallottam, és a lény egy nagy levegőt vett.
Olyan érzés volt, mintha kiszippantotta volna belőlem a boldogságot. Szédülni kezdtem, és a szemem akaratlanul is le-le csukódott.
- Anya? Anya, ébredj fel!
A háttérben a fülsüketítő csipogás egyenletessé vált.
- Anya! - kiáltottam kétségbeesetten. - Anya, ne hagyj itt minket!
Befogtam a fülem, de a sipoló hang nem változott. Egy újabb emlék úszott elém.
Lerobogtam a lépcsőn, ahol Daniel éppen feszülten bámult az ajtóabn álló idegenre.
- Mit akar?
- Sajnálatos hírt kell közölnöm. William Venta elhunyt a halálfalók utáni üldözetben, este hét óra harminchárom perckor. A halál oka Cruciatus. A gyilkost még nem találtuk meg...
- Kathleen? - hallottam valakit. Nem reagáltam.
- Katy? - hallottam a kisöcsém hangját.
- Mindjárt ott vagyok! - köhögtem a füstbe, de a hangom rekedt volt.
- Katy! - sikította Aiden.
- Aiden! Aiden, cask még egy picit! - próbáltam lelökni magamról a nehéz, égett fát, de nem tudtam kiszabadulni. Tehetetlenül kellett végighallgatnom az öcsém sikolyait...
- Mi a baja, professzor úr? - kérdezte Hermione aggódva.
- Sokk. Valószínüleg megrázó múltja lehetett...
- Sirius, kérlek, ne menj utána, te is tudod, hogy ez egy csapda! - kérte egy női hang, amiben az anyámra ismertem fel.
- Nem érted?! Az a féreg megölte Jamest és Lilyt!
- Sirius, kérlek...
Hirtelen kaptam fel a fejem, és rettegve néztem a smaragdzöld szempárba. Megpróbáltam hátrébb mászni, de valaki megragadta a karjaimat, és összekulcsolta hátul. Eszeveszetten próbáltam kiszabadulni, de egy idő után lenyugodtam. A karjaim elernyedtek, és lehajtottam a fejem.
- Bocsánat - motyogtam. Az ember elengedte a karjaimat, és felnézve rájöttem, hogy ő Lupin professzor.
- Itt egy kis csokoládé - nyújtott felém egy kis édességet. - Segíteni fog. - Majd Harry felé fordult. - Nem mérgeztem meg a csokoládét....
Harry beleharapott az édességbe.
- Tíz perc múlva megérkezünk. Minden rendben, Harry? És veled, Kathleen? - kérdezte. Lesütött szemmel bólintottam. Lupin professzor továbbsétált, mi pedig kínos csendben üldögéltünk tovább.
- Mi történt? - suttogtam rekedten.
- Harry elájult - mondta Hermione halkan. - Te medig megdermedtél, a füldere tapasztottad a kezed, és magadban motyogva ringatózni kezdtél. Lupin professzor azt mondta, hogy a rossz emlékek tehetnek róla .
Elgondolkozva nézett rám.
- Kérdezd meg - mosolyogtam rá halványan. - Tudom, hogy észrevetted a fogalmazásomban. nem fogok haragudni.
- Amikor azt mondtad, Daniel nem írta alá az engedélyt... Akkor nem a szüleidet mondtad - suttogta halkan. Lehajtottam a fejem, de tudtam, hogy mindenki rám nézett.
- A szüleim meghaltak. Daniel a bátyám, aki 17 éves kora óta nevel engem - nyögtem ki. Hermione a szája elé kapta a kezét Ginnyvel együtt, míg a fiúk, sajnálkozva néztek rám . - De nem baj, már megszoktam. Csak nem voltak valami szép emlékek - mosolyodtam el keserűen. - Légyszíves ezt ne mondjátok el senkinek... És ti se nézzetek rám másképp. Már régen történt, még mindig ugyanaz a hülye csaj vagyok - sóhajtottam.

1. fejezet

Mint mindig, most is Thalia büszke csipogására ébredtem, amint a győnygybaglyom boldogan tolta bele az arcomba a legújabb döglött szerzeményét.
- Igen drágám, ügyes vagy - motyogtam megdörzsölve a szemem, és lelöktem magamról. Thalia sértődötten a székre szállt, és onnan bámult tovább.
Álmosan felálltam, és nyújtózkodtam egyet. A Foltozott Üst ágyait valamiért különösen kényelmesnek találom, de sosem tudtam normálisan kialudni magamat egy kis gyönybagolynak köszönhetően.
Miután elvégeztem a reggeli teendőimet, felvettem a fekete rövidnadrágomat a kedvenc sötétkék bő pulcsimmal és a sötétkék vans cipőmmel.
A fehér, kékes árnyalatú hajamat csak egy kontyba raktam. Amikor a tükörbe néztem, még mindig anyám másolata nézett vissza rám, csak befestett hajjal.
Sóhajtottam. Felhúztam az ujjamra a családi gyűrűt, amin egy V betű volt, rátekeredve kettő magyar mennydörgővel, majd gyorsan kihúztam a sötétbarna szemeimet feketével.
Thalia felé fordultam, és a fejemmel intettem, a bagoly készségesen a vállamra szállt, én pedig megsimogattam, majd elvittem a "fészke" felé, ami négy puha párnából állt. Thalia rögtön befészkelte magát, és végig éreztem magamon a tekintetét, ahogyan kiléptem az ajtón.
Persze, rögtön nekifutottam valakinek.
- Bocsánat, csak nem figyeltem... Harry? - néztem fel. A szemem elkerekedett a fiút látván. Sokat változott a nyáron, ahogyan én is, de megmondom őszintén, Harrynek ez igazán jót tett.
- Kathleen? - kérdezte legalább ugyanannyira csodálkozva. Elnevettem magam.
- Hívj csak Katnek. És, mi járatban erre? - mosolyogtam.
- Igazság szerint felfújtam a nagynéném, ezért Dursleyék kirúgtak egy pár hete - vakarta meg a fejét zavartan, mire megint csak nevettem.
- Biztos volt okod rá - vontam meg a vállamat. Időközben elindultunk lefelé a lépcsőn.
- És te? - kérdezte érdeklődve.
- Daniel üzleti úton van, a barátnője pedig vele ment - mondtam. Bár Harry nem nagyon tudott semmit a családi hátteremből, tudtam, hogy nem fog rákérdezni. - így Daniel megbeszélte a Weasleyékkel, hogy ők elvisznek holnap az állomásra.
- Én is velük megyek - mosolygott Harry. - Hallottad, hogy egyiptomba mentek nyaralni?
- Fred és George egy kész regényt küldött - vigyorogtam.
Harryvel ezután mindenfélékről beszélgettünk, próbáltuk jobban megismerni a másikat, mivel eddig nem nagyon beszélgettünk. Persze, néha köszöntünk egymásnak a suliban, és mellé álltam a Titkok kamrályának az ügyében, de igazából nem is ismertük egymást.
- Láttad az új seprűt? - kérdezte izgatottan. Felcsillant a szemem - oda voltam a seprűkért.
- Nem, mi a neve? Hogy néz ki? Milyen gyors? - ömlöttek belőlem a kérdések, mire a fiú csak egyszerűen kinevetett.
- Ha akarod, megmutatom. Tűzvillám - mondta, mire egy picit túlságosan lelkesen bólintottam.
Szóval, Harryvel kiléptünk az abszol útra, és beszélgetve elindultunk az utcán, hogy megcsodáljuk a seprűt, mikor hangokat hallottunk.
- Harry! HARRY!
Harry megfordult, és elmososlyodott. Észrevettem, hogy a két barátja, Ron és Hermione ott ült a Fagylaltozó teraszán, és vadul integettek. Harry rám nézett, mire én is elvigyorodtam.
- Menj csak, nekem még úgy is be kell vásárolnom, de mond meg Hermionénak és Ronnak, hogy üdvözlöm őket - mondtam.
- Rendben. Akkor később találkozunk! - intett, és a fagylaltozó felé futott.

Igazából elég hamar bevásároltam, és útközben összefutottam Mrs Weasleyvel is.
- Te vagy Kathleen, ugye? Fred és George sokat meséltek rólad, drágám. Daniel igazán kedves fiú, jó barátja volt Billnek... - mondta, mikor a könyvesboltban találkoztunk. Nagyon kedves asszony volt, szinte olyan, mint az anyukám, amitöl összeszorult a torkom.
Amint kiléptünk az ajtón, hirtelen kettő test nehezedett rám, amitől elestem.
- Kat! - kiáltották a Weasley ikrek izgatottan. Mindhárman elkezdtünk nevetni, figyelmen kívül hagyva a körülöttünk lévő embereket, akik megbámultak minket.
- Fred! George! Milyen udvariatlanak vagytok! Segítsétek fel szegény Kathleent! - pirított az ikrekre Mrs Weasley. Nagy nehezen mindenki feltápászkodott. Mivel úgy éreztem ez nem ér, Fred hátára ugrottam, aki meglepetten felkiáltott.
- Gyihá, hő paripám! - kiáltottam teljes átéléssel, mire Fred segítségkérően nézett Georgera, aki persze csak kinevetett minket.
Így történt az, hogy Frednek végig kellett cipelnie az egész Abszol úton, amíg George a cuccaimat cipelte. Miután mind a ketten megszokták a helyzetet, egymás szavába meséltünk a nyarunkról, hogy hol jártunk, vagy mit csináltunk. Az ikrek odavannak Danielért, aki néha feltűnik Billel az oldalán náluk. Bár az egész Weasley családból csak Bill és az ikrek tudják, hogy Daniel Astriddal nevel engem 17 éves kora óta, mivel Daniel és én próbáljuk elkerülni a sajnálkozó tekinteteket, és nem beszélni a dolgainkról másoknak. Csak a legközelebbi barátainknak mondtuk el.
Ginnyvel is váltottam egy pár szót, akivel tavaly egy picit közelebb kerültem. Még mindig nem léptem túl azon, hogy nem tudtam segíteni rajta, hogy nem vettem észre a jeleket. Leginkább azért kerültünk közel, mivel tudtam, milyen érzés, amikor valaki túlterhelt, és valami nem stimmel. Próbáltam a lehető legtöbbet segíteni, és az év végén, az egész zűrzavar után odaadtam neki a nagy becsben tartott nyakláncomat. Először értetlenül nézett rám, mire megmutattam neki a karcolásokat rajta, és a kicsi feliratot, ahol a "remény" volt rákarcolva. Elmeséltem neki, hogy amikor én voltam rosszabb állapotban, ahányszor úgy éreztem, nincs több remény, belearcoltam egyet, megmutatva, hogy soha nem fogom feladni. Ginny könnyes szemekkel fogadta el az ajándékomat, és még most is viselte a smaragdkövet.
Percynek csak biccentettem. Nem nagyon beszélgettünk, mert Ginnyn, az ikreken és Billen kívül nem beszélegettem a többiekkel. Freddel és Georgeal ki szoktuk figurázni a fiút.
Nevetve léptünk be a Foltozott Üstbe. Amint Ginny meglátta Harryt, elpirult, ám Percy ünnepélyesen kezet nyújtott a fiúnak. Megforgattam a szemem.
- Harry, örülök, hogy látlak.
- Szia, Percy - mondta visszafolytott nevetéssel Harry.
- Remélem jól vagy - biccentett komolyan a fiú, miközben megrázta Harry kezét.
- Igen, köszönöm...
- Harry! - Fred ledobott engem magáról, mire leestem a földre. - Kimondhatatlan gyönyör viszontlátni téged, kedves barátom...
- El vagyok bűvölve! - bólogatott Geogre, majd arrébb taszította Fredet, és megragadta Harry kezét. - Őszinte hódolatom, öreg cimbora!
- Félre, uraim! - löktem félre az ikreket, majd én is megráztam Harry kezét. - Olyan régen találkoztunk, kollega, megtiszteltetést önt újra látni - néztem fel rá vigyorogva. Harry nem bírta tovább magát, és felnevetett.
- Elég lesz, fiúk! - kiáltott Mrs Weasley a mögöttem bohóckodó fiúknak. Fred rámeredt az anyjára, majd egy nagy lendülettel megragadta a kezét.
- Anya! Szóhoz se jutok az örömtől! - kiáltotta vidáman.
- Azt mondtam, elég legyen! - tette le Mrs Weasley a dolgait az egyik székre. Ekkor jöttem rá, hogy még nem engedtem el Harry kezét, ezért gyorsan elhúztam a kezem, és zavartan az ikrek felé fordultam, akik mindentudóan vigyorogtak. Megforgattam a szemem.
- Szervusz, Harry drágám. Biztosan hallottad már a nagy hírt - mutatott Percy nagy szürke jelvényére. - Ő már a második iskolaelső az iskolában!
- És az utolsó - motyogta Fred, mire tarkón ütöttem.
- Ezzel én is tisztában vagyok. Belőletek még prefektus se lett - komorodott el Mrs Weasley.
- Minek lennénk prefektusok? Meg is halnánk az unalomtól! - máltatlankodott Geogre.
Ginny és én is felkuncogtunk.
- Jobb példát is mutathatnál a hugodnak - panaszkodott az anyjuk.
- Szerencsére van más, aki példát mutasson Ginnynek - mondta Percy gőgösen. - Felmegyek, átöltözöm vacsorához.
Szinte már fájdalmasan néztem Fredre, aki legalább ugyanannyira fájdalmasan nézett vissza rám.
- Képzeld, megpróbáltuk bezárni egy piramisba - fordult George Harryhez. -, de anya közbelépett.

A nap hátralévő részét az ikrekkel töltöttem. Odaköszöntem Hermionénak is, aki egyre szebb lett, és Ronnak is, aki viszont egyre szeplősebb. Mindenesetre Fred és George beszökött a szobámba, és egészen vacsoráig nem tudtam kizavarni őket onnan. Leginkább azzal szórakoztak, hogy egy szék mögül bökdösték a képeimet, és a gördeszkámat próbálták használni, sikertelenül.
Este aztán, az utolsó nap tiszteletére egy nagy, ünnepi vacsorát rendezett meg Mrs Weasley. Egy külön szobában ettünk, és engem is meghívtak. Mosolyogva ültem Fred és George közé.
- Mivel megyünk holnap a pályadvarra, apa? - kérdezte Fred, mikor már a csokipudingot ettük.
- A minisztérium kocsikat küld értünk.
Mindenki felkapta a fejét. Értetlenül bámultam a csokipudingomba. Nem értettem pontosan, miért kellett külön kocsi ahhoz hogy az állomásra menjünk.
Fred és George elsütött valamilyen viccet, de nem nagyon tudtam koncentrálni. Mr Weasley mondott valamilyen okot, hogy nincsen már saját kocsijuk, de kétlem, hogy ez lenne az igazi ok.
A vacsora maradék részében elbambultam, és nem figyeltem. Miutén mindenki felment a saját szobályába, jöttem rá, hogy lent hagytam a gyűrűmet, amit mindig leveszek, és a kezemben babrálom, ha gondolkozok. Bosszúsan indultam vissza, amikor összefutottam Harryvel. Már épp megszólaltam volna, amikor a szája elé tette a mutatóujját. Közelebb mentem, és már én is hallottam a hangokat.
- Dumbledore nem kedveli az azkabani őröket... - hallottam Mr Weasley hangját. - Ami azt illeti, én sem igazán... De ha egy olyan varázslóról van szó, mint Black, kénytelenek vagyunk azokkal is összefogni, akiket egyébként messze elkerülnénk.
- Ha megmentik Harryt...
- Akkor többet egy rossz szavam se lesz róluk. - sóhajtott Mr Weasley.
- Ne felejtkezz el Kathleentől sem. Black rá is veszélyes - suttogta Mrs Weasley, mire elkerekedett a szemem.
-Későre jár Molly, menjünk lefeküdni... - mondta Mr Weasley fáradtan. Harry megragadta a kezem, és lábujhegyen lerángatott a bárba. Befogtam a saját számat, amíg a szülők felmentek a lépcsőn.
Amint becsukódott az ajtó, tányérméretű szemekkel bámultam Harryre.
Harry nyugodtnak tűnt, bár egy picit töprengőnek.
- Sirius Black? - kérdeztem halkan. Harry rám pillantott, egy pillanatra meglágyult a tekintete. Én azonban megráztam a fejem. Emlékszem ahogyan anya mindig vallotta, hogy Sirius black ártatlan. Még az utolsó napjaiban is ezt bizonygatta a doktorainak, akik azt gondolták, anya őrült lett. De én láttam a szemében a kétségbeesettséget, mintha tehetetlen lenne.
Lehunytam a szemem.
- Minden rendben? - kérdezte Harry. Nyilván azt gondolta, félek, de teljesen más miatt voltam feszült.
- Persze - mosolyogtam rá, de a hangom magasabb volt a normálisnál. - Mit kerestél te lent ilyenkor? - kérdeztem inkább.
- Ron lent hagyta a patkány szirupját - mondta. - És te?
- Lent hagytam a gyűrűmet.
Ígyhát keresőhadjáratba kezdtünk. Harry hamar megtalálta a patkányszirupot, és én pedig megtaláltam a helyemen a gyűrűmet is, és együtt indultunk el visszafele.